"Szenterzsébet, Boldogfalva,
Újszékely, nekünk Szederjes is kell"
-
Imreh Árpád fiatfalvi
lelkész feljegyzései az 1940. augusztus 30. - 1940. szeptember 12. közötti
eseményekről -
A Székelykeresztúr közvetlen
közelében fekvő Fiatfalvát a II. bécsi döntést (1940. aug. 30.) követően újra
Magyarországhoz csatolták. A helybeli református lelkész, Imreh Árpád
feljegyzései megindító módon adják vissza azokat az érzéseket, hangulatokat és
feszültséggel teli állapotot, amely a falu lakosságát hatalmába kerítette a hír
hallatát követően. A mai olvasó számára is nehéz könnyes szem nélkül
végigolvasni, milyen lelkiállapot uralkodott ezekben a napokban, hetekben.
Olvassuk, és emlékezzünk. Ne felejtsünk!
„Felszabadulásunk: Mindjárt a
bécsi döntés után megszerveztünk egy őrséget titokban, megbízható emberekből.
Ez vigyázott arra, hogy kilengések ne legyenek nagy történelmi pillanatokban.
De ez vigyázott a községre 1940. szeptember 11-én, mikor a falu lakossága részt
vett Székelykeresztúron a honvédséget fogadó ünnepségen, és idehaza csupán az
öregek, kisgyermekek maradtak. Nem is történt semmi baj. Felszabadulásunk első
napjaiban, mikor a honvédség őrsége a Küküllő hídjánál volt felállítva, nappal
a magyar katonák, éjjel a
román katonák jártak a faluban. Az őrség derekasan megfelelt rendeltetésének. A
parancsnok Kovács János jogvégzett barátunk volt, aki nagy tapintattal, igazi
körültekintséggel járt el, és neki köszönhető, hogy szeptember 12-én felelőtlen
egyéneknek a román katonákra való lövöldözésének ügye sima elintézést nyert.
[31.]
Hogy milyen jól dolgozott az
őrség, annak jellemzésére megemlítem, hogy a felszabadulás első napjának
éjjelén két magyar titkosrendőrt tartoztattak le. Természetesen kellő igazolás
után azonnal szabadon is bocsátották, akik pár napig a községben tartózkodtak.
Megfigyeléseik után gratuláltak a parancsnoknak. Amikor a 22 éves román uralom
véget ért, úgy éreztem, hogy kötelességem összehívni a presbitériumot, hadd
adjunk hálát együtt az Istennek életben maradásunkért. Feljegyzések,
jelentések, jegyzőkönyvek nem egyebek, mint hadi jelentések arról, a harcról,
melyet fennmaradásunkért folytattunk védelemből. Egy adott pillanatban és egy
adott helyzetről szólanak. Mást olvas abból az ellenség és mást a szövetséges.
Most azonban azt említem meg, hogy 1940. szeptember 11-én vonult be
Székelykeresztúrra a felszabadító honvédségünk és 1940. szeptember 15-én
tartottuk meg az említett presbiteri gyűlést, melyen a következő jelentést
olvastam fel: Mélyen tisztelt presbitérium! Isten előtt való mélységes alázattal
és hálaadással jelentem be, hogy Fiátfalva községe felszabadult a 22 éves román
uralom alól, és ezer esztendős határaihoz, Magyarországhoz visszatért. Örök
emlékezetre jegyezzük fel az utolsó napok eseményeit, és szeretett hazánk
szolgálatára ajánljuk fel magunkat. Az a nagy világesemény, mely
Németországnak, majd Olaszországnak hadbalépésével következett be, kihatott
Európa délkeleti részére is. Egyre világosabb lett, hogy a triánoni
igazságtalanság egy része jóvá lesz téve és Magyarország bizalommal nézhet a
jövőbe, viszont Románia, mely egy német rádiójelentés szerint összeenyvezett
ország, szét fog esni.
1940. augusztus 30-án délutáni
órákban jelentette be a budapesti rádió a bécsi döntőbíróság ítéletét, mely
szerint az ily országhatár Székelykeresztúron halad el. A községben
kibeszélhetetlen öröm lett úrrá. A mezőn dolgozó emberek hazasiettek.
Csoportokba verődtek, az asszonyok kiállottak a kapuba, a szemekbe örömkönnyek
csillogtak. Vége a rabságnak, szabadok leszünk. Késő este volt és az emberek még mindig az utcán
állottak. Keleti időszámítás szerint éjjeli egy óra eltelt és a falu lakói
ébren voltak. Nem tudtak aludni, várták a híreket, kiváncsiskodtak, hogyvajjon
mit fog mondani a budapesti rádió, miféle új hírt közöl.
1940. augusztus 31-én szombaton
korán reggel sietett
mindenki Székelykeresztúrra, hogy vásároljon magyar zászlóhoz anyagot, amit
elrejtve hoztak haza s éjjel varrták
össze. E napon sem dolgozott senki.
1940. szeptember 1-én vasárnap
korán reggel örömkönnyes
szemekkel járt mindenki az utcán és boldogan köszöntötték egymást. Csendőr nem
volt a faluban, a községi román jegyző csomagolta ingóságait, menekítette
azokat. Harangunk megkondult és hangja átrezgett a lelkeken, s a község apraja,
nagyja templomunk köré gyülekezett felekezeti különbség nélkül, s mikor
leánykáim betakarták Urunk asztalát a még össze sem varrhatott magyar
zászlóval, akkor szem sem maradt szárazon. Varró Gáspár atyánkfia arra kért,
hogy az általa Amerikából hozott, az ő felesége által egyházközségünknek
ajándékozott szószéktakarót és úrasztali terítőt a mai áldott napon és a
következendőkön tegyük fel. Az istentiszteleten szabadításáért, utóének helyett
22 év óta először felcsendült a magyar Himnusz. Azért hangsúlyozom ki a
Himnusznak a templomban való éneklését, mert Fiátfalván minden újévre virradó
éjjelen énekelték ezt a magyar imádságot, de a templomon kívül. Hadd említsem
meg azt is, hogy ezen a napon ragasztották ki azt a felhívást, melyet a
vármegye román prefektusa és a magyarság részéről Filó Endre és Orosz Károly
írtak alá, s a nyugalom megőrzésére vonatkozott. Megelőző este az esperes úr azt telefonon is közölte
velem, mikor a jegyzői irodában felállított s még működő telefonon ezeket
mondotta: A keresztúri szolgabíróságról beszélek a katonai parancsnokság jelenlétében,
arra kérlek, hassál oda, igyekezzél arra, hogy e történelmi napokban népünk
nyugodtan viselkedjék. Hála legyen a jó Istennek, nem is történt semmi
rendzavarás, népünk nyugodtan viselkedett, mindenki uralkodott szenvedélyein.
Örvendeztünk a felszabadulásnak és fájdalom töltött el a továbbra is román
szolgaságban maradó magyar testvéreinkért. [32.]
1940. szeptember 2-án hétfőn reggel a jegyző látszólag beszüntette
a csomagolást, és színlelt örömmel hírdette: hivatalos úton azt az értesítést
kaptam, hogy Fiátfalvát nem csatolják Magyarországhoz. E vészhírre az asszonyok
sírtak, a férfiak fájdalmas megdöbbenéseikben várták a cáfolatot.
Székelykeresztúrra siettem, és ott minden vezető magyar embertől
kérdezősködtem, de senki biztosat nem tudott mondani, mindenki arra
hivatkozott, hogy a rádió közlése szerint az országhatár közvetlen
Székelykeresztúr alatt halad. Levert, szomorú lélekkel jöttem haza. Híveim
arcán fájdalom, bánat látszott, a kisírt szemek azt hírdették, hát tovább is
rabok maradunk? A jegyző nem mondott igazat, de községünk lakói sírva
virrasztották át a hosszú éjjeleket.
1940. szeptember 3-án kedden a
jegyző küldötte bútorait, és elment családja is. A mi embereink ismét reméltek.
Mondogatták: menekít a jegyző, akkor felszabadulunk.
1940. szeptember 4-én szerdán azt
a hírt kaptuk, hogy jön a csendőrség és bosszút fog állani a vasárnapi hálaadó
istentiszteletért. Jöttek is. 10 szekér román csendőr fegyveresen,
golyószórókkal, parancsnokuk vezetése alatt. Úgy jöttek, mintha ostromra
készültek volna. Mindenki jelenjék meg a községházánál, parancsolták. Mi lesz
velünk? Mi fog történni most? találgattuk mi. Hoztak magukkal egy kis magyar
nemzeti lobogót. Hogy honnan szedték elé, nem tudjuk, azt mondták, a falu
határában találták, és reánk fogták, hogy forradalmat akarunk. A
telefondrótokat el akarjuk vágni. A zászlót mutogatták, mint bűnjelt. A zászlóra
ez volt írva: 1848, éljen Ugron Gábor. Ez a kis zászló még a világháború előtti
időkből való kortes zászló volt egyik képviselőválasztáskor. Tar Domokos és
Ugron István magyarázták meg a főszolgabíró és csendőrparancsnok uraságoknak,
hogy a bűnjel egyszerű kortes zászló. Nagy nehezen hosszas történelmi
magyarázat után megértették a bosszút lihegő hadsereg vezetői. Azután vállaltuk
a felelősséget Tar Domokossal, hogy a faluban senkinek, a jegyzőnek nem lesz
bántódása.
1940. szeptember 5-én csütörtökön
nem történt feljegyzésre érdemes eset. Csupán a község határában gyújtottak fel
néhány kalongyát a feleki románok.
1940. szeptember 6-án pénteken a
jegyző és bizalmas embere, egy Ciucean nevű juhnyájtulajdonos lázas sietséggel
költöztek és szomorkodtak. Minél szomorúbb ábrázattal láttuk őket, annál jobban
reménykedtünk.
1940. szeptember 7-én szombaton a
jegyző átadta az irodát a községi pénztárnoknak és bírónak, és eltávozott. Arra
azonban gondja volt, hogy szeptember hónapra egész havi útiátalányát kizsarolja.
Oh, milyen nyugodtság szállta meg a lelkünket, mennyire jó volt az a nap jegyző
nélkül, csendőr nélkül.
1940. szeptember 8-án vasárnap
ismét hálaadó istentiszteletet tartottunk. Ekkor olvastam fel püspök urunk
pásztorlevelét, mely szóllott a visszamaradott híveknek és a felszabadultaknak
egyaránt, mi úgy éreztük, hogy hozzánk, mint felszabadultakhoz szóllott. Sajnos
férfiak közül kevesen hallották, hiszen már jókor reggel a csendőrök fegyveresen kényszerítették őket, hogy
a székelykeresztúri lengyárból fuvarozzák el az anyag egy részét.
1940. szeptember 9-én hétfőn jött
az üzenet Székelykeresztúrról, hogy jön a visszavonuló román katonaság, és nem
lehet tudni a visszavonulás irányát, de útközben szabadon rabol és lövöldöz. E
jóakaratú és óvatosságra intő figyelmeztetésre ismét rettegés szállotta meg a
lelkeket, hiszen teljesen védtelenek voltunk. Községünk lakói kihajtották
marháikat, sertéseiket az erdőbe, mások közelebbi kukoricások közé, félreeső
határrészekre, az asszonyok szőteményeiket, értékesebb ingóságaikat rejtegették
el. Szerencsére a román hadsereg nem a községünkön vonult el. Azonban ez a nap mégsem
telt el kár nélkül. A csendőrség felfeszítette a községháza ajtaját,
felfeszítette a szekrények zárait, magával vitte az írógépet, a gázvédelmi felszerelést.
1940. szeptember 10-én kedden
írták alá községünk lakói azt a memorándumot, melyet Fiátfalva
felszabadításáért adtunk be a határmegállapító bizottságnak. Ezt megelőzően
Orosz Károly képviselő úr adott be kérést, azoknak a községeknek felszabadítása érdekében,
melyeket a román uralom alatt maradás fenyegette. Ekkor kaptuk azt a tanácsot,
hogy az érdekelt községek is, de külön-külön kérjék felszabadításukat. Ennek
megbízására magam kaptam megbizatást, s miután azt Tar Domokos, Ugron Pál,
Ürmössy Gyula jónak tartották, községünk lakói mind aláírták. Az aláiratásra
Tar Domokos és Kovács János hordozták el házról házra a késő esti órákban,
mikor már a román csendőrök eltávoztak. Ezen a napon estefelé híre ment [33.],
hogy az országhatárt jelölik ki. Ürmösi Gyula unitárius lelkész, Tar Domokos
tanító és én elmentünk oda. Távolról csupán a feleki legényeket láttuk,
ásókkal, lapátokkal és fejszékkel, azonban amint közelebb jutottunk, feltűnt
két katonaruhás alakja is, akik heverészve pihentek. Alighogy megláttak, az
egyik lekapta válláról a puskát, amire mi is megállottunk. Tar Domokos románul
megkérdezte, hogy szabad-e odamenni? Kérésére megengedték, és az egyik katona
felénk jött. Kölcsönös bemutatkozáskor megtudtuk, hogy ezt az őrmestert küldte
ki a román katonai parancsnokság a demarkációs vonal kijelölésére. Ezt a
nevetségesen hangzó kijelölést színlelő komolysággal elhittük. A demarkációs
vonal közvetlen az új temetőt átmetszően az udvar mellett haladt el és a falut
félkörben átölelve a boldogfalvi őrházig vezetett. Zária a feleki erdőkerülő
elmesélte nekünk, hogy az ő rábeszélésére az őrmester úr eltekintett attól,
hogy az ideiglenes határ a temetőn vezessen keresztül, s ezért azt javunkra
künnebb helyezte. Ezt is komoly arccal vettük tudomásul, ellenben megdöbbenve
vettük tudomásul azt, hogy Boldogfalva felső részén fog elhelyezkedni a román
katonaság.
1940. szeptember 11-én szerdán
korán reggel kidoboltattam,
hogy a felszabadító magyar honvédek bevonulásakor ünnepélyes fogadtatás lesz
Székelykeresztúron, melyre templomunk mellől indulunk el. Harangszóra
templomunk körül gyülekeztünk és elénekeltük: Erős várunk az Isten kezdetű
éneket, majd a Himnuszt és fegyelmezetten hosszú sorban mentünk
Székelykeresztúrra. A faluban csak gyermekek és egynéhány idős ember maradt.
Közel a falu mellett a román katonák, ezért a község őrizetéről gondoskodni
kellett. Ünneplésünket két vészhír zavarta meg. Az egyik az volt, hogy a
románok rabolnak a faluban, másik szerint Fiátfalva nem szabadult fel. Istennek
legyen hála, egyik hír sem volt való. Ezen a napon községünkben este mulatság volt, melyen részt vett
egy magyar főhadnagy is, aki a kultúrházat Magyarországhoz hasonlította, mert
úgymond egyik sincsen készen. Szavait kiegészítette Varga Zsigmond dr. orvos
hadnagy, aki kötelességének tartotta megkeresni a felszabadulás első perceiben
azt a falut, ahol gyermekéveit töltötte és közvetlen mély benyomást keltő
üdvözlő beszédet tartott.
1940. szeptember 12-én
csütörtökön tisztelgő bevonulást rendeztünk Székelykeresztúrra. „Szenterzsébet,
Boldogfalva, Újszékely, nekünk Szederjes is kell” ütemes kiáltással vonultunk
végig Székelykeresztúron, ahol a színes székely ruhaviselettel és fegyelmezett
felvonulással úgy az alezredes úrtól, mint a székelykeresztúriaktól elismerést
kaptunk. Elől mentek kerékpárosaink zárt sorban, utána lovasaink, majd a
férfiak, Ürmössy Gyula unitárius lelkész és Tar Domokos tanító vezetése alatt,
közvetlen utánuk az ifjúság Imreh Árpád lelkész és Kovács János vezetése alatt,
asszonyaink Imreh Árpádné, Tar Domokosné és Ürmössy Gyuláné vezetése alatt,
leányaink Murvai Klára, Imreh Éva és Etelka vezetése alatt, azóta is ünnepi
hangulatban vagyunk, nem dolgozik senki, de nem is tud, mivel községi
kataszteri határunk túlnyomó nagy része Romániához tartozik és a demarkációs
vonalon senkit sem engednek át a román katonák.
Íme felszabadulásunk napjainak
eseményei, külső keret ez csupán. De volna-e ajk képes kibeszélni, leírni
lelkünknek állapotát, mely a bizonytalanság a félelem, a gyötrelem, majd a
reménykedés, bizakodás, síró bánatunk és síró örömünk kközött hánykolódott. Én
nem tudom megtenni, és nem tudom leírni azt, mikor rablástól, gyújtogatástól, a
legyilkolástól féltünk, de nem tudom leírni azt sem, mikor felszabadulásunk
feletti örömünk töltötte el lelkünket. Hálát rebeg ajkam a gondviselő jó
Istennek, aki nem nézte bűneinket, aki gondot visel reánk, és gondot fog
viselni ezután is. Övé a dicsőség örökkön-örökké.
Most kellett és jó volt az
ünneplés, de vége lesz, vége kell legyen, és munkához kell látni. Valljuk be
őszintén, hogy 22 esztendő alatt erkölcsileg lerongyolódtunk: Magyarország, a
mi édesanyánk új ruhát ad reánk, felöltöztet a hűség, a magyar becsület és a
magyar érdek köntösébe. Ebben a ruhában dolgozzunk a magyar jövendőért. Minden
egyes az országért, minthogy az egész minden egyesért munkálkodik. Takarítsuk
el magunk körül a szemetet, a romot, és lássunk építéshez. Épüljenek fel a
családaink a tiszta erkölcs fundamentumán és népesedjenek be gyermekekkel.
Sok-sok gyermekkel. Épüljön fel a társadalom önzetlen, áldozatkész, segítő
akaráson, álljon a testvér testvér mellé. Kéz a kézben és induljon előre.
Népesítsük be az Isten házát, és tartsunk bűnbánatot. Ajkunk el ne némuljon
soha a hálaadásban.”
Imreh Árpád református lelkész 1940. szeptember, Fiatfalva